A testsúlycsökkentés sikertelenségét sokan elsősorban az akaratgyengeséggel magyarázzák: ha valaki nem fogy, akkor biztosan nem tartja be az előírt étrendet, vagy nem edz elég következetesen. Egy nemrég megjelent tudományos cikk azonban amellett érvel, hogy ez az értelmezés tudományosan nem tartható fenn minden esetben. A szerzők bizonyítékok sorát mutatják be arra, hogy a testsúlycsökkentési próbálkozásokra adott válasz részben biológiailag meghatározott, és nem mindenki reagál azonos módon az étrend- és életmód-beavatkozásokra.
A tanulmány központi fogalma az úgynevezett „unsuccessful responder” fenotípus, amely azokra az egyénekre utal, akik szigorúan ellenőrzött étrendi és fizikai aktivitási programok ellenére sem veszítenek számottevő testsúlyt. Emellett a szerzők az „adverse responder” csoportot is leírják: ezeknél az egyéneknél nemcsak a fogyás marad el, hanem bizonyos anyagcsere-paraméterek kifejezetten romlanak a fogyókúra során. A rendelkezésre álló adatok alapján a testsúlycsökkentő beavatkozásokra nem reagálók aránya mintegy 5–20%.
Az egyik fogy, a másik hízik – ugyanattól?
Az áttekintés egyik legfontosabb erőssége, hogy olyan vizsgálatokat elemez, amelyekben az étrendi és életmódbeli beavatkozások be nem tartása gyakorlatilag kizárható – azaz a különbségek magyarázata nem az eltérő étrendben vagy fizikai aktivitásban keresendő. Az egypetéjű ikrekkel végzett vizsgálatok szolgáltatták az egyik legerősebb bizonyítékot arra, hogy a fogyókúrára adott válasz jelentős részben genetikai meghatározottságú. Ezekben az ikerpárokat hetekig ellenőrzött környezetben tartották, ahol az energiafelvétel és -felhasználás pontosan szabályozott volt. Az alanyoknál napi körülbelül 1000 kcal energiadeficitet tartottak fenn 100 napon keresztül, és a fizikai aktivitásukat is kontrollálták. (Csak viszonyításként: egy átlagos felnőtt napi kalóriaigénye kb. 2000-2500 kcal – a vizsgálatban ennél 1000 kcal-val kevesebbet vittek be a táplálékkal). Ennek ellenére a testsúlycsökkenés egyénenként rendkívül eltérő volt, kb. 1 és 8 kg között mozgott. Egy adott ikerpárnál azonban a testsúlyváltozás gyakorlatilag azonos volt, míg az ikerpárok között jelentősen eltért.
A PREVIEW vizsgálat első szakaszában szigorúan ellenőrzött körülmények között alacsony energiatartalmú étrendet kaptak a résztvevők. Ennek ellenére a résztvevők kb. 8–10%-a nem érte el a várt mértékű testsúlycsökkenést. Ezek az egyének a programban való részvételt tekintve nem különböztek érdemben a sikeres fogyóktól.
A „The Biggest Loser” valóságshow résztvevőinek hosszú távú követése drámai példát szolgáltatott arra, hogy a drasztikus fogyás, genetikai adottságtól függően, hosszú távon is kedvezőtlen hatással lehet az energiaháztartásra. A televíziós műsor extrém életmódváltással járó fogyását követően a résztvevők nyugalmi energiafelhasználását (RMR) mérték, majd hat évvel később újraértékelték. A verseny végén az RMR átlagosan napi 610 kcal-val volt alacsonyabb, mint amit a testtömeg alapján várni lehetett. Ez azt jelenti, hogy átlagosan ennyivel kevesebb kalóriát használtak fel nyugalmi állapotban – azaz változatan energiabevitel esetén könnyebbek híztak. Ami igazán megdöbbentő: hat évvel később, amikor a résztvevők többsége visszahízott eredeti súlyára, az anyagcsere nem normalizálódott. Sőt, az előre jelzett és a mért RMR közötti különbség tovább nőtt, elérve a kb. 700 kcal/nap értéket. Ez azt jelenti, hogy a szervezet hosszú távon is „energiatakarékos üzemmódban” maradt, ami jelentősen megnehezítette a testsúly megtartását, és jól példázza, hogy a biológiai alkalmazkodás akár évekkel később is dominálhatja a testsúlyszabályozást.
A HERITAGE Family Study azt mutatta meg, hogy még szigorúan felügyelt edzésprogram esetén sem reagál mindenki kedvezően – sőt, egyeseknél romlanak az egészségi mutatók. Ebben a vizsgálatban a résztvevők egy 20 hetes aerob edzésprogramban vettek részt, ahol minden edzést szakemberek felügyeltek. A résztvevők 8–13%-ánál úgynevezett „adverse responder” jelenséget figyeltek meg: ezeknél az egyéneknél a várttal ellentétben emelkedett a vérnyomás és a koleszterinszint, romlott az inzulinérzékenység. A vizsgálat ezzel azt bizonyította, hogy a testmozgás sem jár kizárólag előnyös következményekkel mindenki számára.
Mivel magyarázható mindez?
A testsúlycsökkentést célzó beavatkozások sikertelensége több mechanizmussal magyarázható. Ezek a mechanizmusok evolúciós szempontból részben előnyösek: segítik a túlélést olyan helyzetekben, amikor kevés a táplálék. A baj csak az, hogy a nyugati társadalmakban sokak számára a táplálékbőség a valódi probléma…
Az egyik legfontosabb tényező az ún. adaptív termogenezis, vagyis az anyagcsere túlzott lelassulása fogyás során. Ilyenkor a szervezet kevesebb energiát használ fel, mint amennyit a testtömeg csökkenése önmagában indokolna. Ez azt jelenti, hogy ugyanakkora kalóriamegvonás egyes embereknél jóval kisebb fogyást eredményez – a szervezet „spórolni kezd”, amikor energiahiányt érzékel. Ennek klasszikus példája, hogy extrém fogyás után az alapanyagcsere tartósan alacsony maradhat, még évekkel később is.
Az étvágy- és energiaszabályozás központi eleme a leptin nevű vegyület, amelynek hatásával szemben egyeseknél rezisztencia alakul ki. Ilyenkor az agy nem „hiszi el”, hogy a test energiaraktárai telítettek, ezért fokozott éhséget és csökkent energiafelhasználást vált ki. Ez a kettős hatás – több éhség, kevesebb égetés – különösen megnehezíti a tartós fogyást, még fegyelmezett életmód mellett is.
A fizikai aktivitásra adott idegrendszeri válasz egyéni különbségei miatt ugyanaz az edzés nem mindenkinél éget el ugyanannyi energiát. A zsírbontást és hőtermelést irányító szimpatikus idegrendszer egyes embereknél eltérően aktiválódik. Ennek következtében edzés közben és után kevesebb zsír „ég el”, és ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy miért nem vezet mindenkinél látványos fogyáshoz a rendszeres mozgás.
Az izmok energiaégető kapacitása, vagyis a mitokondriumok működése szintén eltérhet egyénenként. Egyes emberek izmai rendkívül hatékonyan alakítják át a tápanyagokat energiává, minimális veszteséggel. Egy ilyen „jó hatásfokú motor” kevesebb kalóriát pazarol el hő formájában. Fogyókúra szempontjából ez hátrány, mert a szervezet kevesebb energiát kénytelen felhasználni ugyanabból a bevitelből.
A veleszületett genetikai adottságokat részben felülírhatják bizonyos környezeti, ún, epigenetikai hatások. Az epigenetikai hatások azt jelentik, hogy például táplálkozás, a stressz megváltoztathatják a gének működését anélkül, hogy a DNS szekvenciája megváltozna. Ezek a módosulások – például a DNS-metiláció – tartósan „hangosabbá” vagy „csendesebbé” tehetnek bizonyos géneket, így azonos genetikai adottságok mellett is eltérő anyagcsere-, hormonális vagy testsúly-válaszok alakulhatnak ki. Egy ilyen hatás aklér hosszú távon is befolyásolhatja anyagcserét. Ennek egyik legismertebb példája a II. világháború alatti holland éhínség (Dutch Hunger Winter, 1944–1945). Azok a gyermekek, akiknek édesanyja a terhesség alatt súlyos éhezést szenvedett el, felnőttkorukban nagyobb arányban lettek elhízottak, cukorbetegek és szív-érrendszeri betegek. A magyarázat nem genetikai mutáció, hanem epigenetikai változás: a szervezet „megtanulta”, hogy az energiából hiány van, ezért felnőttkorban is fokozottan védte a raktárokat. Ez a hatás évtizedekkel később is kimutatható volt.
A klinikai megfigyelések és az ezek hátterében feltárt mechanizmusok azt mutatják, hogy a testsúlycsökkentő beavatkozásokra adott válasz nem kizárólag viselkedési kérdés, hanem mélyen gyökerező biológiai különbségek eredménye. A sikeresen fogyó egyének esetében kedvezőbb hormonális és neurobiológiai alkalmazkodás figyelhető meg, míg másoknál éppen ellenkező folyamatok indulnak be – még az is elképzelhető, hogy egy drasztikus, ám sikertelen fogyókúra a későbbi testsúlycsökkentési próbálkozások esélyét rontja. Egyesek szervezete hatékonyabban spórol az energiával, másoké kevésbé – és ezt sem akaraterővel, sem jobb motivációval nem lehet egyszerűen felülírni. Ez a felismerés alapvetően változtatja meg azt, ahogyan a testsúlycsökkentésről gondolkodnunk kell. Mindez empatikusabb megközelítést, reális elvárásokat és személyre szabottabb beavatkozást indokol, s a testsúly mellett más egészségi végpontokra is figyelmet kell fordítani.
Ez a cikk mindenki számára ingyenesen hozzáférhető – a PirulaKalauz készítése azonban költségekkel is jár. Kérjük, támogasd a munkánkat – pár kattintással megteheted itt!
Szakgyógyszerész, gyógynövénykutató, az MTA doktora. Több könyv és sok száz cikk szerzője, rendszeresen tart ismeretterjesztő előadásokat. A Szegedi Tudományegyetem intézetvezető egyetemi tanára, gyógyszerész- és orvostanhallgatók számára fitoterápiát oktat. Munkáját több díjjal és ösztöndíjjal ismerték el.
